Most már igazán nem tudom eldönteni, hogy mi a helyzet! Meg ne kérdezd mi a baj, mert egyenlőre még én sem tudom. Kívül nyugodt és vidám vagyok, de belül szomorú és örjöngök, mint egy vulkán, amely már csak a kitörésre vár. Mért kellett ennek így történni-e? Vagy inkább mért nem tudom feldolgozni? Mért kell nap mint nap belegondolnom abba hogy mi lett volna ha?? Igazából talán nem is a történteket nem tudom feldolgozni, hanem ahogy viselkedik azóta. Nem tudok, hogy hozzáállni mert tudom hogy ma még pofavágást kapok de ez elkövetkezendő találkozáskor már mosolyt melyre jobbhíján én is csak mosolygok. Valószínűleg én fogom fel hülyén a dolgokat, de ezt én nem tudom már elviselni... Talán azért mert még mindig azt látom benne akit régen. Nos az baj hogy ő már nem az.... De én jobban ismerem, annyira mint más senki, csak azt nem értem hogy akkor mért nem számoltam ezzel a dologgal, hogy megtörténhet. És ha belegondolok...hány jelet kaptam, hányszor vágták a fejemhez, hogy elég....hogy ne. És én mégis azt mondtam hogy újra, hogy van még remény, egy újabb esély. Közben nem is volt, csak elhitettem magammal, holott ez már az elején elveszett.
" Kihült a láng, meghalt a fény!"
Persze nem tudhattam hogy minden lépésemmel egyre távolabb kerülünk egymástól és egyre elhidegülünk... egy-egy ölelés akkor már késszúrásnak számított... pedig istenemre mondom milyen jól esett. És mennyit sírtam... mennyit gondolkodtam...de a mai eszemmel újra megtenném. Újra ugyanígy játszanám a dolgokat, nem mert szeretek szenvedni, hanem mert ragaszkodtam hozzá... De aki el akar menni, azt hagyni kell távozni.... Nos hagytam. Mégis rosszul esett végig néznem ahogy elmegy...kokrétan talán anyukája szavai hatoltak belém mélységesen... mert ő tudja hogy milyen a lánya...ismeri, ahogy én... mégis ő sem számított erre. Most már mindegy, ennek vége. Még ha akkor őszínte szívvel is azt mondtam hogy nem lehet hogy így legyen vége. De vége. nincs visszaút. Én azért szerettem. És akármennyire nehéz is elfogadni/ elhinni a tényt: azért én mindig ott voltam neki és fordítva. Na talán ezért fáj... de ez már az én problémám.... Talán előbb kellett volna ezt látnom, előbb kellett volna gondolkodnom, talán akkor másképp csinálom...talán... :'(
Hogy élnél ma, ha tudnád,
Hogy holnap vége és nem lesz folytatás?
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.