Különös embernek ismertük meg. Mindíg szerény megjelenésű, csendes és magába zárkózott volt. Szemeiben állandóan bánatos fény játszott, száját csak ritkán húzta keserű mosolyra. Fiatal volt, talán ha tizennégy-tizenöt éves, mégis mintha századok súlya torzította volna gondterheltté arcának gyermeki vonásait. Nem sokat foglalkoztunk vele. Mindenki elment mellette, sokan még a nevét sem tudták, s nem tudják ma sem. Időnként feltűnt itt-ott a tömegben, majd ugyanúgy nyoma is veszett. Nem hiányzott senkinek, meg hát jelenléte is inkább nyomasztólag hatott, minthogy feldobta volna az embereket.
Egy nap mégis boldognak láttam. Arcáról eltűntek a gondok vájta barázdák, derű sugárzott róla. Mindenkinek hangosan köszönt előre,
léptei könnyedek voltak, mintha nem is ember volna. Érdekes volt így látni. Teljesen megváltozott. Hangja kedves volt, szemei csak úgy ragyogtak a boldogságtól. Már csak egyszerű fekete öltözéke emlékeztetett régi önmagára.
Mégis volt rajta valami furcsa, ami először fel sem tűnt. Öröme már- már túl felhőtlennek, letörhetetlennek tűnt. Társaságában már én éreztem magam túl búskomornak. Irígyeltem. Beszélni szerettem volna vele, de a következő nap reggelén hiába vártam...
... állítólag holtában is mosolygott...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.