Soha nem gondoltam volna hogy ez így érhet véget. Hogy annyi megfeszített erőlködés után, hogy rendbehozzam a barátságunkat, nem történik semmi. Nem változik az ég adta világon semmi. Hiába ültem le vele megbeszélni, ha nem ért meg és folyton a saját igazáról beszél. Bizakodtam, hogy majd rendbejöhet minden. Hogy ez után már csak jó jöhet. De nem. És nem áll mellettem. Nincs kire támaszkodnom. Mennyire fáj az, amikor az, akit én a bartnőmnek nevezek keresztül néz rajtam. Semmi sem fáj jobban, mint amikor látom a szemében az ürességet. De én csak mosolygok. Akkor is ha fáj és ha mögötte fájdalom van. Sírva mosolygok...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.