Fuera luces, se sube el telón, hay silencio...

Céltalanul rovom az utcákat, az eső esik, bár ez engem nem zavar. Nem tudom, hogy hol fogok kikötni, de nem is azért megyek. Semmi sem hajt, nincs konkrét célom. Talán igaz barátot keresek, mert hát nekem olyanom nincs.
Vannak olyan emberek, akiket a barátomnak tarthatok, de hát, ha nem bízom bennük? Nem tehet róla mindegyik. Talán az én hibám is. Vagy csak az enyém. Lehet, hogy túl sok emberben csalódtam? Végem. Nincs senkim. Az életem széthullott. Ne kérdezd mikor, mert magam sem tudom.
Te, aki olvasod, talán hasonló cipőben jársz, de őszintén remélem, hogy nem. Nem kívánom ezt senkinek. Ha mégis ismered ezt az érzést, akkor talán te még ki tudsz mászni a hullámvölgyből. Igaz, vannak olyan napok, amikor talajt érzek a lábam alatt, amikor halványan rémlenek álmaim, vágyaim. De ezeknek a napoknak a száma, rohamosan csökken. Csak megyek az úton, melynek se, eleje se vége. És értelme? Hát ez jó kérdés… Valószínűleg nincs. Én sem látok.
Egy időben ezért kerestem annyira a halált. Bármi, aminek köze volt hozzá. Vonzott. Olyan helyzeteket kerestem, aminél fennállt a lehetősége, és ennél fogva ő is ott volt. Hogy mára mi van? Semmi.
A közelmúlt nem is olyan borzalmas. Csak is a világi gondjaimmal foglalkoztam, mint minden normális ember. De aztán visszahulltam. Hogy miért? Talán, mert azok az apró célok értelmüket vesztették. És már nincs mit, kitűzzek magam elé.
Minden ember általában a vágyit tűzi ki maga elé célul. De ha már nem emlékszel rájuk?
-Teremts újakat!- mondá a másik.
Én halványan elmosolyodnék ezen, és ezt válaszolnám: nincs miből. Még előttem az életem, és tudom, hogy valamikor meg fogom találni a célom, vagy legalább teremthetnék egy újat, de félek késő lesz.
Most a bizonytalan időben csak vagyok. Nem teszek semmit. Nem látom értelmét. És addig nincs mi, hajtson, csak állok, az idő meg rohan.
Talán várok valamit, vagy valakit? Talán téged? Most biztosan mosolyogsz, és azt gondolod, hogy „áh, dehogy.” Honnan tudod… Bár igazad van. Hisz nem is ismersz. Több szár, neadjisten, több ezer hozzám hasonló ember van. Én csak egy vagyok közülük. Ezeket soha sem mondanám el olyan embernek, akit ismerek, vagy aki ismer. Egyszerűen csak le akartam írni. Számodra ismeretlen személy akarok maradni. Egy személy, aki nem tud magával mit kezdeni, egy személy aki nem ismeri azt a szót, hogy „ boldogság”, egy névtelen akit mindenki eltipor, akit mindenki a porba lök. Talán te is így tegyél… kövesd a többit, mely minden csalódással közelebb visz a szakadékhoz, az út végéhez.
Hidd el, nem lesz bűntudatod. Én, csak egy senki vagyok, emlékszel? Nem is vágyok többre. Ami azt illeti, semmire sem vágyom. Még a halálomra sem… már.
Az eső még mindig zuhog, a gondolatok meg csak kavarognak a fejemben. Már az országúton járok. Sehol egy autó. Vajon észrevennék, ha nem mennék vissza? Nem vagyok benne biztos. Szerinted? Mit kellene tennem? Álljak meg és forduljak vissza? ... Esetleg folytassam utam a semmi felé? Hátha megtalálom elveszett céljaim? Talán még álmaim is?
Mit izgat az téged, mi? Teljesen igazad van. De most a gondolatok végén, megköszönöm, hogy meghallgattál. Nem tudom ki vagy, de megköszönöm....