* mért van az hogy nem szeretek olvasni. régen szerettem. most megjött a kedvem. de hogy olvassak el egy könyvet ha még kis sem adták. részleteim vannak belőle. és az írót is ismerem közelebbről. a magyartanárom volt. az osztályfőnök párja. nos kedvem lenne elolvasni a könyvét. és el is fogom ha kiadják végre. addig marad a net.*
" Szétültetlek, fiam. Nem röhög.
A kolleganõm segge… ha nem maradtok azonnal csendben, dolgozat! Valaki esetleg még óhajt félbeszakítani? Jól van gyerekek, ti akartátok, akkor lapot elõvesz, felírja nevét, osztályát, mondom a három kérdést, óra végéig lehet dolgozni, aki pofázik, attól elszedem, és egyes. Elsõ kérdés: miért vagyok én olyan jó tanár? Második kérdés: miért tartok én olyan jó órákat? Harmadik kérdés: miért nem írok inkább zseniális könyveket? Ne nézzé’, édes fiam, dógozzá’! Nem hallod?! Nem puskázik, nem forgolódik, nem néz rám kifejezéstelenül nagy, üres, tanácstalanságtól begyulladt szemekkel, hanem dolgozik. Akivel lehet értelmesen haladni tovább, az pedig abbahagyja, attól nem szedem be, az írja a füzetébe tovább folytatólagosan, onnan, hogy orbitális élmény, vesszõ, elioti objektív korrelatíva, írja, nem kérdez vissza, nincs hozzá fogható. A tanár úr próbált hozzáfogni. Aztán mégis inkább õ volt az, aki elszelelt. Tanári, túlságosan is tanári. Túl jón és rossz szón. Igazság és mószer. Inkább tenyeres, mint talpas. Opera aperta, bár még nem eléggé.
Találkozás színhelye: a tanári. Aktuális fáradtságtól függõ vizuális petting a tanár úr részérõl. Kihúzod ezt a hülyeséget, meg ne lássam a füzetben! A vizuális petting során észlelhetõ kölcsönös érdeklõdés egészen lágy, puha együttmûködést tett lehetõvé a félév során. Ennek eredményeképpen vált lehetségessé, hogy a tanár úr pozitív érzéki élményre tehetett szert egy közintézmény berkein belül, aminek következtében lehetõvé vált, ankorünfoá, aminek következtében lehetõvé vált, nem fogom még egyszer elmondani, hogy órákat tartson, hogy esztétikai ingerekre verbálisan reagáljon, hogy fenntartsa kapcsolatát azzal az univerzummal, aminek létezésrõl eme öntudatlan falatnyi (sic) valóság meggyõzõen informálta. Kérdés? Óhaj-sóhaj? Zárógondolat, új sorba:
Mielõtt végleg szarnának mindenre – ez lehetne kapcsolatuk alkonyi mottója.
Jó. Többiektõl kérem a dolgozatokat, öt perc bõven elég volt erre a hülyeségre. Megyünk tovább.
Hosszú ideje újra dolgozom egy szövegemen, amin hónapokkal ezelõtt egyszer már hetekig dolgoztam, aztán abbahagytam a tanítás miatt. Most viszont nem érdekel már semmi más annál a néhány kéziratoldalon kívül, melynek sorsa újra kizárólag csak tõlem függ. Nem emlékszem, hogy valaha is ennyire intenzíven átélhettem volna az íráskényszer mámorát. Minden karriernek van zenitje, az én tanári pályafutásomnak valószínûleg most jött el a csúcspontja. Napok óta meggyõzõdés, kétségbeesés és humorérzék nélkül tanítok. Még az sem lep meg, hogy ez nem tûnik fel senkinek. Mintha mindig is meggyõzõdés, kétségbeesés és humorérzék nélkül tanítottam volna. És azt hiszem, most már mindig is meggyõzõdés, kétségbeesés és humorérzék nélkül akarok tanítani. Olyan akarok lenni, hogy senkinek ne tûnhessen fel: idevaló vagyok, erre a munkára születtem, ez az én pályám. Nem lemondtam az írói identitásomról a tanári javára, hanem kiváltottam egyikkel a másikat. Engem lep meg a legjobban, milyen egyszerû ez. Munkába menet minden olyan szándékot, hangulati tényezõt vagy csak a tegnapi írás emlékére utaló bármilyen érzelmi emléket itthon hagyok, ami kicsit is összefügghet a kreativitásommal. A suliban tét nélkül átadom magam annak a ténynek, hogy nincs semmi közöm az irodalomhoz, tehát felelõs sem lehetek érte, ha tanítom is, legfeljebb csak adminisztrációs izgalmaim lehetnek, szellemiek soha. Megpróbálom kipihenni a légszomjam. Ideig-óráig senki sem különböztet meg attól, aki vagyok. Pótcselekvésnek álcázott pótcselekvésem közben álszent közömbösséggel egy másik identitás ábrándjáról ábrándozok, miközben türtõztetett vággyal várom, hogy megjutalmazhassam vele magam, ha egyszer tényleg hazaérek. Annyira kell sietnem haza, mintha már várnának rám. Nem önmagammal akarom meglepni önmagam, mintha ugyan ez csupán csak az akaratomtól függne, hagyjuk is, hanem azzal a néhány mondattal, amit leírok. Ez minden. Az irodalomért meghoztam az úgynevezett áldozatot, eleget tettem minden társadalmi elvárásnak, és még tanári identitásomra aszaltan is meggyõzõbb voltam, mint a kollegáim közül bárki. Hazajövök, és onnan folytatom, ahol tegnap abbahagytam.
Tanári pályafutásom teljesen céltalanná vált attól a célomtól, hogy bevégezzem, és minden idõmet az írásnak szenteljem. De hiába is akarnám abbahagyni a tanítást, nem lehet. Túlságosan is inspirál az az abszurditás, hogy lehetséges egy ilyen életforma, mely nemhogy írásra ösztönöz, de amely még arra is alkalmat ad, hogy errõl a megosztottságomról beszámoljak, hogy kedvem legyen meditálni róla, hogy felismerjem: e megosztottság nélkül valójában már nemcsak írni, de már tanítani se lennék képes.
A szöveg egyébként tõlem szokatlan módon teljes egészében fikciós próza, ami kifejezetten erõs absztrakciós koncentrációt igényel. Rólam szól.
Néhány vártalan utolsó kérdés az utolsó alkalommal, érettségi szóbeli legvégén, mûsoridõn kívül. Színtiszta szemétségbõl. Kinek hogy.
Mi Amerika fõvárosa? (Ha N. Y. – nyert ügy!)
Volt-e akcentusa Dömdödömnek?
A kedvenc évszakod után következõ évszak elsõ hónapjának neve hány betûbõl áll?
Milyen ikonográfiai kód a legszembetûnõbb a négylevelû lóherén?
Kik azok a presszókratikusok?
Írt-e Rejtõ Jenõ kéziratot?
Hány bajsza volt Salvador Dalínak?
Segíti-e vajon a tesztoszterontermelõdést az alacsony koleszterin?
Megfelelõ színezéssel alkalmas lehet-e a periódusos rendszer egy sakkjátszma lefolytatására, azaz tehát a sakktábla négyzeteinek száma maradéktalanul átírható-e rá? Ha igen, huszár f2 mely elem helyérõl indítható?
Édesanyád négy legjellemzõbb tulajdonságát kicserélnéd a következõ négyre?
Két lehetõség közül választhatsz: Ki volt Abraham C. Ivory? A, kellékes, õ spórolta ki a teniszlabdát Michelangelo Antonioni Nagyítás címû filmjének utolsó jelenetébõl. B., híres zsoké, Ottlik Géza Iskola a határon c. regényében õ hozza Medve Gábornak a nehéz parancsot: “Élj!”.
Ez a kérdés, amit most éppen fölteszek neked, eldöntendõ vagy kiegészítendõ-e, és ha igen, miért?
Tudnád-e most itt azonnal a koncentrált gondolkodás antropológiailag kódolt tüneteit produkálni?
Azt javaslom, hagyjuk a fenébe a ’Mi volt elõbb: a tyúk vagy a tojás?’ típusú kérdéseket, és némi képzavarral szólván csapjunk végre a lovak közé, szóval, a kérdés: Mielõtt rántottát készítenél magadnak, mit törsz föl elõbb, a tojást vagy csak a héját?
Intellektuális életünk legjellemzõbb vonása az imprecizió, nevetségesen durva nyelv, merev fogalmak, bornírt tudományok, vagy giccs-metafizikus vallások, teljes meddõség mind a mikroszkopikus pozitivista, mind a “sub specie aeterni”-sta területen. Miért csináljuk mégis tovább? miért vannak könyveink és egyetemeink? minek vérünkkel szubvencionálni a professzionalista hazugságot?
Az emberek javarésze egyáltalában nincs tudatában annak, hogy egész életük, gondolkodásuk milyen tisztátalan fogalmakon, önellentmondó vagy semmitmondó frázisokon, ellenõrizhetetlen érzelmi egyoldalúságokon és kényelmesen beidegzett, száz százalékos hazugságokon épül fel. Hm?
Vajon komolyan vétetik-e még egyáltalán a funkció, az, hogy a mûvészet a legmélyebb beszédmódunk, prófécia: incognito, az emberi világ önkinyilatkoztatása, s mint ilyen, a legutolsó trükkjében és tréfájában is halálosan komoly?
Amerikai pilóta vagy, bevetésre indulsz, nyamvadt kis életed veszélyben. Mit gondolsz, a feleséged hallott már Pénelopéról? A., nem. B., igen. C., hát, azt hiszem, nem.
“A teret, ha jól akarjuk megõrizni érzeteink elhanyagolt raktárában, idõnként szõre ellen kell kefélni, akkor érezzük meg millió függõleges levelét.” Szentkuthy Miklós Prae c. mûvének hányadik kiadásából idézhettem fejbõl ezt a kis szösszenetet?
Volt már egyéjszakás galandod?
Mit jelent az autodidakta kifejezés? A., autóban nevelõ célzattal elhelyezett aktatáska vagy, b., dadaista versekben, fõként a korai Tristan Tzaránál, a veranda szó rímhívója.
Igaz-e szerinted, hogy a midlife crisis kifejezés egy szexológiai terminus, másképpen not-coming, és a férfiaknak arra az elszorításos technikájára utal, amellyel közösülés közben megelõzhetõ a korai magömlés – hadd halljam, úgy van: ejakuláció prékox –, illetve késleltethetõ az orgazmus, ezáltal pedig fokozható a nemi vágy? Segítek: tehát igaz-e, hogy a not-coming terminust a rövid ideig tartó elszorításra alkalmazzák, a midlife crisist pedig a hosszú távúra, amely aztán évekig is eltarthat? Nos?
Nem mindegy, hogy erek között szelektálunk, vagy… – szelek között erektálunk. Máskor bátrabban!
Mely híres Beckett drámából szoktam idézni nemlétezõ bajszom alatt: A bosszú megtörtént. Ha figyeltél órán, tudhatod. Na, mire várunk?
Kosztolányi Dezsõ Osvát Ernõrõl szóló híres esszéjében olvasható egy idézet Péterfy Jenõvel kapcsolatban: “inkább lett volna toboz egy pineán Itáliában, mint középiskolai tanár Budapesten”. Még ne menj el. Ki volt Péterfy Jenõ? Jó, könnyítek a kérdésen: Miért lett öngyilkos? Ez a valódi kérdés szerinted is? Nem, nem ez. Hanem ez aranyapám: miért lett végül mégis középiskolai tanár Budapesten, mintsem tényleg inkább toboz lett volna egy pineán Itáliában? Pinea, igen. Mit röhögsz? Hm? Pinea. Mit röhögsz? Mi a szart röhögsz? "
Tóth Dezsõ : Az utolsó magyartanár feljegyzései