Vicces, hogy valaki mennyire össze tudja törni a szivedet, de te ennek ellenére még mindig szereted azokkal az apró darabokkal...
„Ha egy ember egyszer bizalommal, feltétlen érzésekkel közeledett valakihez, s érzéseit megsértették, szívét összetörték, soha többé nem tud igazi bizalmat, feltétlen odaadást érezni egy másik ember iránt. Nincs érzékenyebb anyag a földön, mint az emberi anyag. Képtelen arra, hogy elfeledjen egy sértést, mellyel lelkét vagy érzéseit illették. S bármiféle baráti vagy szerelmi találkozást hoz is még számára az élet, gyanakvó marad, minden kapcsolat torz és gonosz játékalkalom lesz számára, örökké bosszút akar. Ilyen az ember. Vigyázz, ha ilyen megsértett szívűekkel állasz szemközt: nem tudod őket megengesztelni. S nincs az a türelem, bölcsesség, nagylelkűség, szenvedély, mely az ilyen csalódott szíveket nyugtatni tudja.”
Van mikor elromlik valami. El
őször próbálod megjavítatni, de nem találod azt, ami segíteni tudna. Majd nekiállsz egyedül. Megpróbálod megjavitani, óvatos vagy, nem akarsz nagyobb kárt tenni benne. Rászánsz több órát, napot, esetleg heteket, hónapokat. Végül elfogynak az ötleteid. Mérges leszel. Legszívesebben elszakitanád a kötelet ami hozzá fűz, de még mindig nagyon fontos neked. Épen van rá szükséged.
Valaki azt mondja a te hibád, hogy elromlott. Kétségbeesel. Végigszaladsz az emlékeiden. Talán hibáztál te is, néha haragudtál rá, meg is sebezted. Néha túl szorosan láncoltad magadhoz, máskor meg sorsára hagytad. Egyszer el is vesztetted, de addig kerested még meg nem találtad.
Most itt van előtted.
Úgy érzed te mindent megtettél, bíztál, hittél benne, ragaszkodtál, próbáltad helyrehozni, de hiába.
Nem dobod ki. Csak elrejted, hogy ne kelljen mindennap szembesülnöd vele. Néha előveszed, ilyenkor reménykedsz, hogy működni fog. De nem. Valahol a lelked mélyen mindig bízol benne, hogy egyszer minden olyan lehet mint régen.
